Üzenet a Toronyházból

Tornyosulnak feladataink. De néha el kell engedni a munkát, bezárkózni otthonunkba, mondjuk egy jó könyvvel. A Galaktika egy ma már klasszikusnak számító mű magyar kiadásával tud hozzájárulni a kellemes otthoni időzéshez: James Graham Ballard angol sci-fi író High Rise című, 1975-ös regényét nemrég adták ki, Toronyház címmel. Hogy az időtöltés mennyire lesz kellemes, az attól is függ, mennyire kedvelik a nem ritkán rémisztő, polgárpukkasztó, a komfortzónából kilendítő olvasmányokat.

Kivételesen a szokásosnál kicsit személyesebb leszek: a könyvet a lakásom erkélyén kezdtem el olvasni. Egy 70-es évek elején épült, közel 300 lakásos társasházban lakom, amelyben a négy lift egyike repített fel a garzonomba. A legtöbb lakó szeret itt lakni, közösen hoztunk létre például napozóteraszt és szívesen időzünk a ház aljában működő bisztróban is. Néha úgy érezzük magunkat, mint madarak a galambdúcban. De én valóban otthonomként gondolok erre a házra, sőt! kicsit büszkén is. Mert a túlnépesedett Föld korában kimondottan etikusnak érzem a „sok jó ember kis helyen is elfér” elvét.

Mindezt azért volt szükséges leírnom, hogy felkészüljenek rá: ha Önök is hasonló nagy épületben laknak, a Toronyház még hátborzongatóbb olvasmány lesz. Ballard könyve ugyanis egy diszfunkcionális – vagy épp társadalmi kísérletként szabadjára engedett – gigantikus társasház lakóközösségéről szól. Londonban járunk, egy alternatív valóságban, de a tárgyi kultúra alapján a hetvenes években. 

Ballardot sci-fi íróként tartják számon, de a hetvenes évek lehetőségein tényleg csak „finomhangol”. Ne számítsanak robotszemélyzetre, se nagyon szofisztikált „okos otthonokra”. Adva van viszont egy luxus lakótelep, a hatalmas tornyon belül szupermarkettel, étteremmel és uszodával, egy külön világ jómódú polgárok számára.

Ez a Toronyház a fogyasztói világ utópiája. A lakók, bár mindannyian a társadalom tehetősebb rétegeihez tartoznak, egyáltalán nem egyenlőek. Minél magasabban lakik valaki, annál gazdagabb, így rétegződik a társasház közössége. A könyv az egymás iránt nem szolidáris rétegek konfliktusainak tárháza, a lehető leghorrorisztikusabb módon.

Már a könyv kezdete arcul csap, s ettől kezdve filmszerű jelenetek követik egymást (érdekes módon a megírása után 40 évet kellett várni, hogy a műből valóban film szülessen, 2015-ben készült el, Jeremy Irons főszereplésével).

A kezdés valóban bravúros, engem nagyjából a kötet feléig vitt el a lendület utána – később már erőt kellett vennem magamon, hogy továbbolvassam a helyenként viszolyogtató és olykor cinikusnak ható sorokat.

Nyakig belemerülünk a Toronyház apokalipszisába.  Maga az Építész a karmester avagy idomár, később áldozat ő is. Minden státuszszimbólum: a kutyatartás éppúgy, mint a partykon való részvétel, a hangos bulik népe szeméttel szórja tele a ház környékét. A könyv ismerős képek túlnagyítása.  A társasház szintenként kasztosodik, majd egyre erőszakosabb konfliktusok révén a vadállatias indulatok és a legősibb ösztönök legmélyebb bugyrai tárulnak elénk.

A Toronyház nem működik közösségként.

Nem törekszik arra, hogy szolgálja lakói esélyegyenlőségét, segítse beilleszkedésüket, sőt! a kényelmüket is csak felületesen szolgálja.

A hetvenes évek alternatív valóságának magas státuszú és sznob polgára szeméthegyek közt éli hordalétét, egészen rákap az orgiára és a haláltáncra. Iszonytató elidegenedés és szadisztikus lecsupaszodás kutyavilága ez.

A toronyházak lennének a hibásak? Költözzünk tanyára? Aligha. És jöhetnek az okosotthonok és a robot-házfelügyelő is.

A minőségi élet gátja nem a vasbeton és nem a technika. Kezdetnek elég nem megdobálni szeméttel azt, aki alattunk lakik.  

Képes Gábor

 

J. G. Ballard: Toronyház,

Fordította: Tamás Dénes,

Galaktika Fantasztikus Könyvek

Metropolis Media kiadó.

Megrendelhető a Galaktika oldaláról.