IKT Pedagógusoknak – Interaktív, Kreatív Tanítási módszertan

Az ember a középpontban

Beszélgetés Alföldi Istvánnal


Pontosan húsz éve, 1997 márciusában lett Alföldi István a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság ügyvezető igazgatója. Nevét és arcát adja a Társasághoz – no meg a monogramját, az AI-t is… Arra viszont ritkán van ideje, hogy magáról meséljen. A jubileum kapcsán vállalkozott egy beszélgetésre pályája emlékezetes pillanatairól. Ennek kivonatát közöljük, szeretettel gratulálva a jubileumhoz.


Eredeti végzettséged szerint villamosmérnök vagy. Miért választottad ezt a pályát?

Őszintén bevallhatom, hogy nem a villanyszerelés-bütykölés, még csak nem is az amatőr rádiózás vitt oda. Hogy épp villamosmérnöknek mentem, az nem tudatos döntés volt, hanem feltételek mérlegelése. Nagyszerű matematikatanárom volt a középiskolában, Hegedűs Gyula, a tőle kapott tudás pedig meghatározta, hogy a műszaki egyetemre menjek. Eredetileg építészmérnöknek mentem volna, de a rajzkészségem nem volt elegendő hozzá. Ábrázoló geometriából mindig jeles voltam, azzal a kitétellel, hogy ne kelljen látni azt a rajzot, amivel a feladatot megoldottam. Majdnem száz százalékos eredménnyel jutottam be az egyetemre – illetve értem el, hogy elmehessek egy évre katonának. Mert egy évig "bokorugró" gyalogos, később rádiótávírász voltam Mezőtúron – és csak utána kezdhettem el az egyetemi tanulmányaimat. De ezt sem bánom, a katonaság is tanulságos korszak volt.

Ki gyakorolta rád a legnagyobb hatást az egyetemen?

Többen is, mert kitűnő tanáraink voltak. De aki örökre beírta magát az életembe, az Simonyi Károly. Őrületes mázlim volt, hogy nála tanulhattam villamosságtant, elméleti villamosságtant, elméleti fizikát – és nála utóvizsgázhattam…

Ez hogy történt?

Öt év alatt egyetlen utóvizsgám volt, a kedvenc tantárgyamból, villamosságtanból. Simonyi órái elképesztőek voltak – kinyílt a világ számomra. Ezért úgy gondoltam, ebből nagyszerűen fogok vizsgázni. Csak sajnos elsiklottam az alapok felett, mert a tantárgy teljes szépsége érdekelt. A vizsgáztatót ez nem hatotta meg, a beugrón elbuktam. Az utóvizsgára magánál Simonyinál került sor. Hosszan gondolkodtam, hogy abbahagyom az egyetemet, hisz épp a kedvenc tárgyamból buktam el. De aztán úgy voltam vele, ez a személyes találkozás mégis egy élmény lesz. A részletes, alapos vizsga után Simonyi azt mondta: "Kollega!" (Ez is nagyon tetszett, hogy nem elvtársnak, hanem kollégának szólított.) "Mivel utóvizsgáról van szó, nem adhatok ötöst." Hátradőltem – és azt gondoltam: "Maradok."

1972-től a KSH-ban kezdtem el dolgozni, munkába menet rendszeresen összefutottam Simonyi Tanár Úrral, aki a környéken lakott. Többször találkoztunk, de egyszer sem sikerült megelőznöm az üdvözlésben. Udvarias attitűdjével és az utóvizsgán mondottakkal, de legfőképpen tudásával és tudása átadásának módjával beírta magát az életembe. A könyvespolcomon ott sorakoznak a tankönyvei és a Fizika kultúrtörténete – és most már a Természet Világa által kiadott, rá emlékező különszám is.

Hogyan lettél informatikus? Számomra nem egyértelmű, hogy egy villamosmérnök erre a pályára megy.

Nem is egyértelmű, de az én életem szerencsésen alakult. A miénk volt a második olyan évfolyam, ahol amikor szakosodni kellett, már választható volt a számítástechnika. Kihívásokkal küzdő terület volt, több volt a toll és a papír, mint a drót meg az áram. A diplomamunkám a Razdan számítógép működésének modellezése volt. Miután nem volt elegendő gépkapacitás, a gépet ugyan megnézhettem, de az összes utasítást papírra kellett írnom és úgy ellenőriznem.
A pályaválasztást viszont nagyon megkönnyítette a számítástechnikai képzettségem. Egy újabb meghatározó ember az életemben Pesti Lajos.

Ő volt a felelős azért, hogy a nyugati, fejlett technikákat Magyarországon meghonosítsák. Ez a KSH-ban volt lehetséges, ezért fontos volt minél több szakembert felvenni oda. Így kerültem oda én is. Eleinte az ICL gépek mellé, de már előkészítették az IBM 360 család behozatalát, mi már az ahhoz szükséges fejlesztéseken dolgoztunk.

Már akkor is voltak nagy projektek, amelyeket irányítottál, ott is szereztél vezetői tapasztalatokat.

A KSH-ban az első igazán nagy munkámat Gyarmati Péter mellett kaptam, aki az általa vezetett Rendszertechnikai Osztályon óriási szakmai szabadságot biztosított számomra. Ez egy nyilvántartási rendszer programrendszerének elkészítése volt. Akkoriban több ezer mágnesszalagon tárolódtak a statisztikai adatok – ráadásul ezek még az ICL-en készültek és még át is kellett konvertálni az IBM-re. Tíz, több ezer soros programból, mainframe assemblerben írt rendszert sikerült csinálnom – ezt 1976-ban vezették be és egészen 2000-ig használatban volt. Már rég nem voltam a KSH-ban, de a rendszer működött.

A programozás egy nagyszerű dolog, még ha nem is a mai, kényelmes programozói módszerekkel történt. Utána sorban jöttek az olyan feladataim, amelyekben emberekkel kellett találkozni. A programozásnál csak a gépre kellett figyelnem.

A következő, nagy munkám, amely rengeteg tanulsággal szolgált a további életemre, a statisztikai adatfeldolgozási rendszer teljes átalakításában való informatikai részvétel volt. A nyolcvanas évek elején az, hogy decentralizálni kell a meglévő rendszert és interaktívvá tenni, szentségtörő újdonságnak számított. Ennek az országos projektnek voltam a vezetője. Ez teljesen új hardver- és szoftverinfrastruktúrát igényelt - és a decenteralizált adatfeldolgozás miatt szükség volt egy megbízhatóan működő, országos hatókörrel működő hálózatra. Szerencsére ezt addigra - akkor még X.21-es változatban - kialakították.

Közel háromezer emberrel kerültem munkakapcsolatba, őket meg kellett győznöm, hogy az addigi tevékenységüktől valami teljesen eltérőt csináljanak – és ez sokkal eredményesebb lesz. Ez alatt az öt évig tartó munka alatt Magyarország minden megyéjét beutaztam, rengeteg szorgalmas, tehetséges embert ismertem meg. Egerben például négy hetet töltöttem a pilot projekt keretében, más városokban is számos alkalommal fordultam meg, tanfolyamtartás, rendszer beüzemelés és egyéb, a projekthez kapcsolódó feladatok miatt.

Máig őrzöm az együttgondolkodást visszaigazoló, baráti leveleket vidéki kollégáimtól, ezek megható dokumentumai ennek a tevékeny korszaknak. Ennek a munkának a szakmai sikerességét az abban a korban kapható egyik legnagyobb kitüntetés is igazolta, a Munka érdemrend ezüst fokozata.

E sikeres projekt után fejlesztési igazgató lettem, de az ezzel járó ügyintézési kötelezettségek eltávolítottak a szakmai munkától, a 80-as évek végére a KSH fejlesztési forrásai is elapadtak. Új lehetőséget kerestem. A KFKI-val a területi hálózatfejlesztés kapcsán már kapcsolatban álltam, náluk folytattam. Áthívtak, de hogy mit kell csinálnom náluk, azt nekem kellett kitalálnom. Elég jól sikerülhetett, mert az akkori főnököm vette át a feladatot, miután beindult. Majd a KFKI egyik frissen alakult kft-jében a büntetés végrehajtás, magyarul a börtönök informatikai rendszerének fejlesztésén dolgoztam. Bejárásom volt a börtönökbe (és a mellékelt ábra szerint kijárásom is…)

Az ilyen projektek során vált világossá számomra, hogy az embernél semmi sem fontosabb. Minden más, a technológia, infrastruktúra megoldható, de az, hogy az emberek hogyan viszonyulnak egy feladathoz, a kulcsa minden sikernek.

Mert az ember van mindig a középpontban, akkor is, ha ismert vagy ismeretlen okból egész máshogy szeretné a feladatát végezni, mint ahogy azt a projektvezető jónak látja. Erre találtam ki egy „copyright by me” szlogent: Mértékkel mérjed mérgedet! Az emberek kellő megértése és megbecsülése nélkül semmi nem valósulhat meg.

A kilencvenes években a nemzetközi vállalatok világába is belekóstoltál.

Igen, a Bull Magyarország kormányzati üzletág vezetője lettem, ez volt az első találkozásom a "multi világgal". Sokat tanultam ebből is. De miután kiderült, hogy a cég prioritásai nem ugyanazok, mint az enyémek – távoztam. Feszült időszak következett, három hónapon át, majd megtaláltam azt a céget, ahol az elképzeléseimet meg tudtam valósítani, a Kopint-Datorg informatikai igazgatója lettem. Az egészség témájával kezdtem el foglalkozni. Majd 1996-ban úgy döntöttem, szabad pályára állok, vállalkozásba kezdek. 1997 februárjában pedig megkerestek, hogy az NJSZT élére kell egy vezető, az induló ECDL-projekt miatt is.

Milyen volt az NJSZT a 90-es évek második felében?

A Neumann Társaság nem volt ismeretlen számomra, hiszen 1968 óta tagja vagyok. Egyetemistaként az Ifjúsági Bizottságban is dolgoztam, azt követően viszont nem dicsekedhetem különösebb NJSZT-s aktivitással, egészen 1997-ig. Akkor Dömölki Bálint keresett meg, ez önmagában is ok volt, hogy érdeklődéssel nézzek körül. Nem vert a szívem hevesebben a Báthori utcai iroda akkori állapotától. Mégis kihívásnak tekintettem és teljes lendülettel belevágtam. A Társaság működése megújításra szorult, a változó idők változó körülményei miatt.

Nem akartam főtitkár lenni, hanem a projektigényű feladatok szempontjából relevánsabb ügyvezető igazgatói munkakörben és az elnökség szavazó tagjaként vetettem bele magam a munkába. Hamar felismertem, hogy ez egy civil szervezet, de gazdálkodnia kell, megszűnt az a világ, amelyben az állami támogatások igénybe vétele elegendő a működtetéséhez. Akkoriban nem állt rózsásan a társaság gazdasági helyzete – és az ECDL elindításához kölcsönöket is kellett felvenni.

Félév múlva ettől teljesen függetlenül még egy óriási munkába kezdtem, három-négy éven át a MÁV sok milliárdos projektjének a vezetőjeként is dolgoztam, a legnagyobb nemzetközi cégekkel. Így aztán heti 168 órában dolgoztam. Három év alatt nullszaldóra sikerült kihozni, majd növekedési pályára állt a Társaság.

Mik azok a főbb sarokpontok, amelyek igazán a szívügyeid ebben a húsz évben?

Elsőként a digitális írástudás terjesztését említeném a szívügyeim közül, "fedőneve" ECDL. Az első pillanattól tudtuk, hogy minél több, a munkában használható digitális írástudással rendelkező polgárra van szüksége az országnak. Amikor beléptünk az ECDL világba – az 12-13 országból állt, most húsz év után, ez a folyamatosan megújuló, a napi aktualitásokhoz alkalmazkodó rendszer 100-120 országban van jelen. Magyarország az öt százalék fölötti elterjedtséggel az ECDL-világ élmezőnyébe tartozik. Mivel ez nem egy sportverseny, hanem az ország jóléte függ a digitális írástudástól, nem vagyunk elégedettek e mértékkel.

A további szívügyeim kiderülnek a Társaság – és magam – számára megfogalmazott jelmondatokból, amelyek közül az első már 1997 óta kifejezi a küldetésünket: A múlt értékeit megőrizni, a jelenhez alkalmazkodni és a jövőt legjobb tudásunk szerint befolyásolni. A második jelmondat a már elért eredményeink alapján – és az infokommunikáció fejlődési ütemének időközbeni exponenciális gyorsulásának figyelembe vételével szinte magától adódott: Tudás, ebből következő elkötelezettség – és ebből fakadó felelősség.

Ez vezetett a digitális esélyegyenlőség 2006-os definiálásához és a DE! sárga esernyőjének kinyitásához. Eredményként talán szerénytelenség nélkül említhetem az immár mögöttünk lévő tíz sikeres konferenciát.

(A beszélgetőtárs megjegyzése: A Digitális Esélyegyenlőség tíz éves sorozata és a DE! rövidítés egy abszolút AI brand. Nem Artificial Intelligence, hanem Alföldi István.)

Az elmúlt néhány évben milyen kihívásokkal kellett szembenézned?

Az életemet a Neumann Társaságért pörgetem, hosszú idő óta az NJSZT elismertségéért, pénzügyi stabilitásáért töröm magam, ez különösen 2010-11 óta nagy kihívás. A Társaság ingatlanhelyzetét totálisan sikerült megváltoztatni, sikerült a Hold utca 25-ben lévő irodát megvásárolni és az önkormányzattól bérelt Báthori utcai irodát is megvettük és felújítottuk. Két, nagyon komoly értékű ingatlanunk hosszú távú biztonságot ad a társaságnak.

Amit a közgyűlés és az elnökség elhatároz, annak precíz végrehajtásáról gondoskodom. Az alapvető, közhasznú célokra fordítandó forrásokból egy fillért sem engedünk, ezekhez a feltételeket biztosítom. Ilyen a tehetséggondozás, ilyen a területi és szakmai szervezetek munkája, ez sosem kétséges számomra.

És ide tartozik a múlt értékeinek megőrzése is. Láthatóvá tettük az öthalmi szovjet laktanyában őrzött gyűjteményt, erről 2010 környékén kezdődtek a tárgyalások. A szegedi önkormányzat nyertes EU-s pályázatába szálltunk be, amelynek a feltétele, hogy a megnyitás után 12 évig működtetni kell az intézményt. 2013-ban, részben saját munkám eredményeként a kiállítás megnyílt, öröm volt kitalálni a címét: A jövő múltja. (Ezen munkák méltó elismerésben részültek többek között a korábban kapott Neumann-díjban és a Szegedért emlékérem kitüntetésben.)

Neumann János lánya, Marina von Neumann Whitman nyitotta meg a tárlatot, akivel közösen abban a megtiszteltetésben részesültünk, hogy maga a köztársasági elnök, Áder János fogadott bennünket. Majd a szakma legfontosabb képviselőit abban a megtiszteltetésben részesítettük, hogy Marina von Neumann Whitmannal egy vacsorára láttuk őket vendégül.

Az elmúlt években komoly terheket vállaltunk fel, de ezek a Neumann Társaság szakmaiságát bizonyítják. A bevételi források megszerzése viszont óriási erőket emészt fel. Remélem, hogy idén néhány pályázati lehetőséggel sikerül ismét növekedési pályára állítani a Társaságot. A mesterséges intelligencia, robotika elképesztő mértékben fejlődik, erről mindenki beszél, de a megfelelő cselekvési programok nem eléggé tudatosan alakulnak, ez mindenképpen igényli a Neumann Társaság jelenlétét, bevonását, igyekszem mindent elkövetni, hogy ezekben a szakmai kérdésekben a lehető legkevesebb esetben legyünk megkerülhetőek.

Komoly tempót diktálsz. A Báthori utcában mégis van egy kiírás: "családbarát munkahely".

Megtanultam az életem során, hogy az ember a legfontosabb. Ez is az én jelmondatom. A legbüszkébb nem a szakmai díjaimra vagyok, hanem a munkatársaimtól kapott köszönőlevelekre, ezeket őrzöm. Az, hogy a dolgoknak menniük kell, magától értetődik, ennek objektív feltételeit is fel tudom fogni. De a kollégák mindennapi örömei és gondjai is fontosak. Igyekszem a munkatársaimra és családjaikra is odafigyelni. Azt szoktam mondani: Jó lenne, ha egy picit jobb lenne. A világot megváltoztatni kevés vagyok, de azt a keveset, amiben tudok változtatni, igyekszem megtenni.

Van néhány ügy – persze az NJSZT mellett –, amely talán szintén azért inspirál, mert egy kicsit jobbá teszi a világot.

A művészet és tudomány kapcsolata és a jövőt kutató fantázia kiváltja az elismerésem, ezért vállaltam el, hogy a Galaktika tanácsadó testületének tagja legyek. Az Információs Társadalom folyóirat szerkesztőbizottságának tagjaként a mindannyiunk jólétét érintő változásokról író tudományos lap szakmai közösségének tagja lehetek – míg az Interdiszciplináris Magyar Egészségügy (IME) szaklap tanácsadó testületében való részvételt azért gondolom fontosnak, mert "Az egészség nem minden, de egészség nélkül minden semmi" (Schopenhauer).

A múltról és jelenről beszéltünk, de a jövőről nem. Mik az elkövetkező terveid?

Jövőre lesz ötvenéves a Neumann Társaság, ez egy nagyon ünnepélyes alkalom. Számomra nagyon fontos a Társaság jövője, az ehhez való hozzáadott értéken nem szeretnék spórolni. Most is napi 10-12 órát dolgozom naponta – ezt nem tehetném meg, ha a feleségem nem teremtené meg ennek a hátterét. Vele, a családommal, öt unokámmal, még sok időt szeretnék együtt tölteni. De az elmúlt húsz év és a befektetett energia miatt most már a Társaság is családtaggá vált számomra.

Képes Gábor