Versenyélmények: Hejberger Konrád és Lengyel Alex

(A 12. Neumann János Nemzetközi Tehetségkutató Programtermék Verseny nyertes versenyzői közül megszólítottam néhány diákot. Lelkesítő volt látni örömüket, s a későbbi beszélgetéseinkből is azt a tanulságot szűrtem le: egy ilyen verseny életre szóló, pályaorientáló élmény egy tanulónak.)

Beszélgetés Hejberger Konráddal és Lengyel Alexszel, a Számítógéppel támogatott tervezés (középiskola) kategória nyerteseivel. Pályamunkájuk: Székek. Iskolájuk: Beszédes József MMIK, Magyarkanizsa.

Legtöbb kérdésemre Konrád válaszolt, a páros nevében. Itt át is adom neki a szót.

Az első és legégetőbb kérdésre, miszerint hogyan is jutottunk el munkánk megfogalmazásáig és egyáltalán miért kezdtünk el csapatban dolgozni, egy elég összetett lépéssorozat vezetett el minket. Mint ahogy az előző évben is, így idén is kaptunk a téli szünetre házi feladatot modellezés tantárgyból. A feladat kiírása szerint egy íróasztalt és egy tetszőlegesen választott bútordarabot kellett lemodellezni. Mindketten nagyon kitettünk magunkért, hogy a munkánk a lehető legjobb legyen.
A választott munkámnak egy több mint 700 elemből álló szekrénysort készítettem el, amivel később jelentkezni szerettem volna valamilyen versenyre, újabb elemeket hozzáadva, és talán egy egész szobának a kidolgozásával. Alex pedig egy forgószéket dolgozott ki magának. Beszélgettünk róla a suliban, hogy mindketten indulni akarunk a Neumannon a munkánkkal, persze ekkor még külön-külön.

Nagyon nehézkesen haladtunk a munkáink elkészítésével, és valahogy nem éreztük magunkénak azt sem, amin néhány napnyi szenvedéssel dolgoztunk. Végül valahogy felmerült a közös munka lehetősége, és tanáraink beleegyezésével társultunk, közösen jelentkeztünk a 12. Neumann Versenyre. Ekkor született meg a Székek fejlődése elnevezésű projektünk (ezt később egyszerűen Székekre egyszerűsítettük le), amelybe a már meglévő modellek is bekerültek (íróasztal, szekrénysor, forgószék).
Elkezdtük a munkánk kidolgozását, egy teljes héten keresztül (értsd: tanítás után minimum 5-6 óra naponta), és egy 4 napos szünetet megállás nélkül a gép előtt töltve (állami ünnep volt Szerbiában) dolgoztunk, hogy egy elsődleges verziót meg tudjunk mutatni felkészítő tanárainknak. Ugyanis csak akkor jelentkezhetünk, ha már fel is tudunk valamit mutatni. Mikor ez megtörtént, Tóth Béla tanár úr elégedetten azt mondta, hogy nagyon jó, amit addig készítettünk, azonban nagy részét kukába kell dobnunk, illetve az elkészített 7-8 modellen kívül még többet kell kidolgoznunk. Nagyon sok segítséget és új ötletet kaptunk a tanár úrtól, amelyekkel felvértezve tovább dolgoztunk (hasonló ütemben, mint előtte) a munka jobbá tételén.
Az előselejtezőben, melyet vajdasági jelentkezők számára hirdettek ki minden évben, már mi is egy kész munkával mentünk el, ahol az első helyet sikerült megszereznünk. Tanár úr előzetes biztatásának hála mi sem izgultunk az előadás közben, tudtuk, hogy jó helyezésben lesz részünk.
Mikor megtudtuk, hogy mi is tovább jutottunk a szekszárdi döntőre, nem álltunk meg a munkánk fejlesztésében, a két verseny között további elemeket készítettünk el, többek közt ekkor született meg a kerekesszék és a fakutya is.
A kérdésre, hogy vajon mennyi idő alatt készültünk el a munkával, nem tudnánk választ adni, ugyanis több mint 2 hónapot dolgoztunk a pályamunkánkon. Ebben benne van az ötlet előteremtése, a modellek lemérése, mérethű elkészítése/rajzolása, információszerzés az adott ülőalkalmatosságról, fotórealisztikus  képek elkészítése, és az ahhoz kellő anyagfajták kiválasztása egy-egy elemhez, videók tízen órákon keresztüli renderelése a jó minőség eléréséért... És még nagyon sok eszünkbe nem jutó dolog miatt kellett időt áldoznunk a munkánkra.
Nem terveztünk eddig semmilyen tovább fejlesztést sem a munkánkkal kapcsolatban, jelenleg élvezzük, hogy pihenhetünk a fárasztó munka után, és talán egyszer majd valahol publikáljuk a munkáinkat...

Néhány kérdésemre pedig külön-külön is válaszolt a két versenyző:

Konrád: A versenyről először az általános iskolámban hallottam, ahol Kókai Anasztázia tanárnő volt az, aki először bemutatta nekem. Akkor is, mint most is modellezői szekcióban indultam el, egy hidat rajzoltam meg SketchUp-ban. Abban az időben még nagyon féltem az előadásoktól, nehéz volt annyi ember előtt állnom és beszélem, de a tanárnőnek és később Tóth Béla tanár úrnak hála sikerült megtanulnom felülkerekedni a félelmemen. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani nekik a kitartó munkájukért.

Mint az eddigi összes Neumann Verseny, amin részt vettem, számomra egy óriási élménynek számít, minden évben újat tud számomra mutatni az egész rendezvény, olyan pályamunkákat ismerhetek meg, amelyek később nekem is ihletet adnak. Sajnos az idei évben nem volt alkalmam megnézni az összes versenyző munkáját, de volt így is jó pár, ami beindította a fantáziámat egy-két másik pályamunka elkészítésére akár erre, vagy más versenyre.

Alex: A versenyről Konrádtól és Tóth Béla tanár úrtól hallottam először, ez volt számomra az első olyan mérkőzés, amit ilyen kisszámú csapatban kellett végig vinnem, eddig csak nagy, több mint 10 fős csapatversenyeken vettem részt. De úgy érzem, sikerült itt is teljesítenem, és hálával tartozom csapattársamnak, Kondárnak, aki megmutatta, miből is áll egy ilyen megmérettetésre való felkészülés.

Még nem gondolkodtam el, azon hogy jelentkezem-e jövőre, de ha majd sikerül valami jó ötletet szereznem, akkor mindenképp ide akarok vele eljutni, ez egy élményekkel telitűzdelt verseny volt számomra.

Sajnos mi csak pénteken érkeztünk meg Szekszárdra, ezért nem volt alkalmam megnézni az általános iskolás diákok munkáját. Pénteken pedig csak 4-5 munkát nem néztem meg, de amiket láttam, azok csodálatosak voltak.

Képes Gábor