Neumann János és tudóstársai: A marslakók bölcsessége

„Képzeljük el, amikor az egész világ majd egy hosszú lyukszalagból áll”

Neumann János, Kármán Tódor, Szilárd Leó, Wigner Jenő és Teller Ede – róluk szól az Akadémiai Kiadó új, tetszetős, albumszerű kötete, amely fotókkal gazdagon illusztrálva, tömérdek idézettel mutatja be az öt világformáló, magyar származású tudós életművét, világlátását. Breviárium – ez a szó jut eszembe, de az alaposan adatolt gyűjtemény több annál, köszönhetően a szerzőknek, Hargittai István akadémikusnak, a BME nemzetközi hírű professzorának és fiának, Hargittai Balázsnak, a Saint Francis University (Loretto, Pennsylvania) kémiaprofesszorának.

Nemcsak tudományos munkásságuk a garancia arra, hogy különleges könyv szülessen: a Hargittai család – a jelen könyv szerzői mellett Hargittai István felesége, Hargittai Magdolna akadémikus is – számos népszerű, olvasmányos kötetet publikált már híres tudósokról, Nobel-díjasokról, a huszadik századot formáló koponyákról.

A marslakók bölcsessége című könyv is egységes, néha regényesen izgalmas, néha egyszerűen csak elgondolkodtató kompozícióvá áll össze azokról a férfiakról, akikre egész Magyarország büszke – de akiket valaha hazánk akkori vezetése űzött el otthonukból, s ezért új, választott hazájukban, az Egyesült Államokban váltak büszke és ismert amerikaiakká.

Nem véletlen, hogy a könyvet azon zsidó férfiak és nők emlékére ajánlják, akik továbbtanulását és egyetemi elhelyezkedését a háború előtti korszak politikája akadályozta, akiket később az országgyűlés által elfogadott törvények is üldöztek, megaláztak. S aki nem emigrált közülük, általában gettókban, koncentrációs táborokban pusztult el, emberhez, polgártársunkhoz méltatlan körülmények között.

A jelen kötetben bemutatott öt tudós megmenekült ettől a tragédiától, amely valamiképpen mégis árnyékot vetett életükre. A második világháborúban, majd a hidegháború idején kerültek olyan élethelyzetekbe, hogy találmányaik és felfedezéseik, de nyilatkozataik és publikációik is hatással lehettek az emberiség sorsának alakulására. Céljuk kivívott szabadságuk – és hitük szerint egy általánosabb emberi szabadság megvédése volt. Szerencsére a hidegháború végül nem egy pusztító atomháborúban teljesedett ki, s a Hargittai István által már egy korábbi könyvében is „öt világformáló marslakónak” nevezett tudósok és munkatársaik alkotásai a modern számítástechnikában és fizikában, a légierőben, a nukleáris iparban- és kutatásokban válhattak az egyetemes emberi kultúrkincs részévé.

Engem a „marslakó” elnevezés évek óta nyugtalanít, zavar, hiszen ezek a nagyszerű tudósok nem idegenek voltak és különösen viszolyogtató lenne azt gondolni, hogy egy „másik faj” képviselői lettek volna. A marslakó elnevezés eredete, mint a könyv előszavából kiderül, egy tréfa, amelynek több változata is elterjedt. E tréfák, anekdoták közös lényege, hogy valaki felfigyelt rá, hogy milyen sok magyar emigráns dolgozik az első atombomba létrehozására szervezett Manhattan-tervben. Erre adott mókás magyarázat volt, hogy ők valójában a Marsról érkeztek – és álcázásul beszélnek magyarul. Később más, Nyugaton sikeressé lett emigránsra is használták ezt a szót, mint a „marslakók” gyökereinek álcázására szolgáló eufemizmust. Ha van is a szónak különcségre, furcsaságra utaló mellékzöngéje, alapvetően a közös algoritmus az, hogy a világégésekbe fulladó Közép-Európa hasonló közegéből érkeztek – és az amerikai kutatási infrastruktúrában találták meg helyüket.

Az „öt eredeti marslakó” 1881 és 1908 között született, még átélték az első, nagy háború előtti békeidőket, jómódú, az intellektuális tevékenységeket és a tanulást magasra értékelő, zsidó származású családjuk egy félig-meddig még feudális ország liberális szellemű fővárosában élt. Öten összesen három középiskolába jártak: Kármán és Teller a Mintagimnáziumba, Szilárd a VI. kerületi Főreálgimnáziumba – míg Neumann és Wigner a Rátz László tanár úr által legendássá tett Fasori Evangélikus Gimnáziumba.

A kötetben minden „marslakóról” vázlatos életrajzot olvashatunk, majd a logikus sorrendbe állított idézetek és kommentárjaik olyan témakörökben mutatják be a tudósok gondolatait, mint a politikához, a tudomány területeihez és a tudósokhoz való viszony, többüknél a jövőről alkotott elképzelések, a vallásról megfogalmazott állítások – és személyes vonatkozások, beleértve a humort is. Ilyen összeállítások esetén nehéz elkerülni, hogy az idézetek – ahogy a közszereplők mondják – „szövegkörnyezetükből kiragadottak” legyenek, ám Hargittai István és Balázs, az olvasó számára meggyőző módon, körültekintően teszi kontextusukba a marslakók gondolatait.

Számunkra különösen izgalmas a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság névadóját bemutató fejezet. Szomorú olvasni, hogy 1949-ben, a háború utáni első európai látogatását követően azt írta: „A nosztalgiával ellentétes érzésem van Európával kapcsolatban, mert minden sarkon, amit ismertem, valami emlékeztetett arra a világra, arra a társadalomra, gyermekkoromnak azokra az izgalmasan bizonytalan várakozásaira, …arra a világra, amely most végérvényesen eltűnt, és amelynek romjain semmire sem találhatok vigaszt.”

Neumann kérlelhetetlen antifasiszta és antisztálinista volt. Tisztában volt azzal, hogy a felfedezések elkerülhetetlenek: „amit most létrehoztunk, az egy szörny /a hidrogénbomba/, amelynek hatása megváltoztatja a történelmet, ha még lesz egyáltalán történelem. Viszont lehetetlen lenne nem a végére járni és nemcsak katonai szempontból. Azoknak a kutatóknak a szempontjából sem lenne etikus, akik tudják, hogy a hidrogénbomba megcsinálható, függetlenül attól, milyen borzalmas következményei lehetnek.”

Míg a nukleáris tudományt a háború után az USA titkosan kezelte, a komputertechnológiát nyilvánosan – olvashatjuk a kötetben. „A magam részéről határozottan azt támogattam, hogy kezeljük nyilvánosan, szabadon hozzáférhető módon (a szabadalmaztatás szempontjából)” – írta Neumann a számítástechnikáról. És nem lehet elégszer hangsúlyozni, Neumann géniuszának köszönhetjük a modern számítógép működési elveinek összefoglalását, és azt, hogy ez olyan üdvös módon változtatta meg a huszadik század második felének tudományos életét, majd mindennapjainkat is.

Neumann János a háborút „veszélyes iparnak” tekintő, a nukleáris fegyverkezésben markáns álláspontot képviselő személyiség volt – az igazi zsenialitását mégis a tudományos világban csillogtatta meg. Életigenlő, színes figura volt – de számára a „gondolkodás volt a legélvezetesebb időtöltés”. Rendkívül érdekes az, ahogy felfigyel új témakörökre, például a biológia komplexitására, a genetikára, az agykutatásra.

„Mostanában még a bombánál is sokkal fontosabb dolog foglalkoztat: a komputeren gondolkodom” – írta 1946-ban. Szókimondóan „álproblémának” nevezte azt a félelmet, hogy az első számítógépek megjelenésekor „nehéz lesz megfelelő problémákat kitalálni a kihasználásukhoz”. Tudta, hogy csak arra van szükség, hogy megfelelően kvalifikált emberek lássanak hozzá a felhasználásukhoz. Sajnos a számítógépekkel kapcsolatos Neumann-gondolatok fejezete meglehetősen rövidke a könyvben, pedig Neumann pontosan tudta, milyen jelentőségű berendezés létrehozásában vett részt: „Képzeljük el, amikor az egész világ majd egy hosszú lyukszalagból áll” – ilyen költőien fogalmazta meg a számítógép térhódítását.

Neumann jövőképe szerint az olyan fejlődési irányok, mint „az ingyenes energia, a nagyfokú automatizálás, a fejlettebb kommunikáció, a részleges vagy teljes klímaszabályozás”, hasonló eredetűek - és hasznosak, de rombolásra is használhatóak. A szerzők szerint Neumann „frusztrált optimista” volt, aki abban hitt, a haladás megállíthatatlan – és veszélyessége ellenére hasznos és konstruktív. Türelem, rugalmasság és értelem – szerinte ezek a legszükségesebb emberi kvalitások arra, hogy a fejlődéshez alkalmazkodjunk.

A kötet Neumann Jánosról szóló fejezetét lánya, Marina von Neumann Whitman szavai zárják: visszaemlékezéséből egy olyan ember képe bontakozik ki, aki óriási felelősségérzetet érzett intellektuális tehetsége kihasználására – és óriási késztetést, a politikai szabadság kritikus fontosságának tudatában, hogy mindent megtegyen az emberiség jólétéért.

A könyvben még igen sok utalást találunk Neumannra – és remek képeket, különösen lánya gyűjteményéből.

A marslakók bölcsessége című könyvet még ma is érdemes rendszeresen lapozni – ma, amikor az egész világ… Ha nem is egy hosszú lyukszalagból, de egy nagy, számítógépes hálózatból áll.
 

Képes Gábor

Hargittai Balázs – Hargittai István:
A marslakók bölcsessége
Saját szavaikkal, megjegyzésekkel
Akadémiai Kiadó, Budapest, 2016.