Ennyit éltem
December 18-án lesz 9 éve, hogy meghalt Kovács Győző (1933-2012). A Neumann Társaság családjának nagyon fontos, csupaszív, örökmozgó tudósa egyben a Neumann Verseny alapítója is. A verseny társszervezője és házigazdája, az I. Béla Gimnázium igazgatója, Hajós Éva gondolatait közöljük, melyek az idei verseny megnyitóján hangoztak el eredetileg.
Van egy kedvenc története, mesélte, le is írta. Az egyik külföldi lapban, de az is lehet, konferenciakiadványban megjelent egy írása. Azt kérték, küldjön egy rövid életrajzot is angolul. Van egy angol önéletrajzom – mesélte – a címe: Egymondatos önéletrajzom. 16 oldal. Oldalanként 2500 karakter. Elküldte. A válasz még aznap megérkezett: rövidebbet. Elkezdte húzni, maradt 8 oldal, a fele. Ezt is elküldte. Az újabb levél: Ez is sok, még rövidebbet. Kovács Győző válasza: nincs rövidebb. Ennyit éltem.
Amikor ezt gondolta, még hetvenéves volt, és én csak ekkor ismertem meg közelebbről. Még csak ezután, 2003-ban kezdődött a mi közös történetünk, azaz az I. Béla Gimnázium és a Neumann verseny közös története.
2003-ban Szekszárd díszpolgáraként érkezett haza, egy konferenciát szervezett itt, a szülővárosában. Én pedig valakitől megtudtam, hogy keresi az országban azt az „informatikával átitatott” középiskolát, ami majd helyszíne, és az igazgatót, aki gondozója, programgazdája lesz a Neumann versenynek. Ennek az ő akkori új álmának, mely az egykori Garay verseny gyökerein sarjadt.
Fotók: Mikroszámítógép Magazin, 1984.
A konferencia szünetében ismeretlenül megszólítottam, és egy-két perc beszélgetés után a tudatlanok bátorságával vállalkoztam a feladatra. Így született meg, ilyen egyszerűen, Kovács Győzőhöz nagyon is illő módon a Nemzetközi Neumann Tehetségkutató Programtermék Verseny.
Csak egy kicsit játszott el a gondolattal, hogy más város is lehetne a versenygazda, de aztán hagyta, hogy Szekszárd ismét megnyerje. És a szekszárdi gyerekek és fiatalok sokat nyertek. Azóta is minden évben, Covid-mentes időszakban tavasszal ,a szekszárdi versenyzők összemérhetik alkotásaikat a határon innen és túlról érkező, döntőbe jutott fiatal informatikussal, átélve együtt az alkotás örömét, a megmérettetés izgalmát, az azonos tehetségű emberek egymásra-csodálkozását, a barátságok megkötése fölött érzett elégedettséget. Ezek a fiatalok Kovács Győzőtől mindig csakis bíztatást, ötleteket, indíttatást kaphattak a folytatáshoz.
Sokszor mesélte, és sokan még tudjuk itt a városban, hogy édesapja – akire mindig nagyon büszke volt – az egész városnak a Tanár Úr, de legfőképpen a Győző bácsi volt.
A mi iskolavilágunkban Kovács Győző töltötte be azt a szerepet, melyet édesapja egy nemzedékkel korábban. Ő lett középiskolás diákjainknak, de még tanártársaimnak is a Győző bácsija.
Eleinte kerülték a megszólítást, vagy pedig tanár úr volt Ő is. Aztán a versenyről szóló történetekben kezdték el Győző bácsiként emlegetni. Egyszerre pedig épp nem a legkisebbek, hanem a legidősebb diákok kezdték el ekként szólítani, amikor megérkezett gimnáziumunkba: Megjött Győző bácsi! Segíteni kell kipakolni az autót. Hová tegyük a díjakat, Győző bácsi? Jó lesz így, Győző bácsi?
Kovács Győző e-mail címe a táblán: bárki megkereshette.
És ő fáradhatatlanul tanácsolt, ötletelt, jóváhagyott, kritizált, visszakérdezett, egy szóval: valahogy közülük való volt.
A fiatal informatikusok támogatója – ez, a diákoktól származó meghatározás fejezi ki leginkább, hogy számukra mit jelentett Kovács Győző jelenléte a mi gimnáziumunkban.
Mi, tanárok is ajándékot kaptunk Tőle, személy szerint én is.
Hogy mit tanulhattunk a példájából?
Elsősorban meggyőződést, hogy a fiatalok képességeiben folyamatosan és rendületlenül hinni tudjunk.
Aztán megtanultuk, hogy lehet fogékonynak maradni az újdonságokra.
Hogy nyitottnak, kíváncsinak lenni jó.
Megtanultuk, hogy mások véleményét mindig érdemes meghallgatni, sőt: ki kell kérni.
Ma is a fülembe csengenek a szavai, amikor a zsűrit, vagy épp a közönséget biztatta, ha nagyon hallgattak: nem lehetett, hogy ne legyen véleményünk.
Megtanultuk az állandó igényességet a munkában: fontos, hogy jól menjenek a dolgok, ne csak tessék-lássék módon; hogy a segítséget nagyvonalúan kell adni, hogy a kishitűséget legtöbbször a legjobb egy kézlegyintéssel elintézni.
Összefoglalva: Kovács Győző szerintem elajándékozta az életét másoknak, egy szép szeletét pedig nekünk, a Neumann Verseny szervezőinek és mindenkori résztvevőinek.
Elegánsan, nem pazarlóan, hanem olyan szeretettel, ahogy ajándékozni jó. Az élete példája mutatja, hogy ez az út minden időben, minden helyen járható, és sikerhez vezet.
Hajós Éva
Emlékvideó:
