Ülünk a kiaknázatlan aranybányán

Beszélgetés Ferenci Tamással

2016-ban két fiatal kutató – Ferenci Tamás és Laki Sándor – kapott Kemény János-díjat a Neumann János Számítógép-tudományi Társaságtól. A 35 évnél fiatalabb kutatóknak – publikációs és alkotó tevékenységükért – adományozott díj egy komoly jelzés társaságunktól, mellyel olyan kollégáink munkáját ismerjük el, akik remélhetőleg még sok évtizedig hazánk élvonalbeli szakemberei lesznek, akik munkájukkal minden bizonnyal befolyásolják a jövőt.
Elsőként Ferenci Tamást kerestem meg az Óbudai Egyetemen. Nagyon örül a díjnak, amellyel az NJSZT ismerte el. A munkásságát és azt a hatást, amit ő – a különféle pályázati kiírások nyelvezetén ironizálva – úgy nevez: „társadalmi impakt”. De erről később – kezdjük az első élményekkel.


Tulajdonképpen családi előzménye az informatikának nem volt, de amióta az eszemet tudom, mindig egyértelmű volt, hogy informatikus leszek. 1985-ben születtem, a „hőskort, mármint a kommerszet”, tehát a Commodore-ok világát én átugrottam, valamikor a ’90-es évek közepén, a Pentium 100 környékén kapcsolódtam be ebbe az érába. 2004-ben érettségiztem le - és annyira biztos volt, hogy informatikus leszek, hogy csak egyetlen jelentkezést adtam le: a Műegyetem informatika szakára. Ennek fényében talán kissé ironikus is, hogy végül is nem a klasszikus informatika világában kötöttem ki…

A mérnök-informatikus képzés elkezdése után két évvel teljesen világossá vált számomra, hogy nem lesz belőlem informatikus, mármint a szó eredeti értelmében. Nem fogok programozni, nem fogok hálózatokat tervezni, még csak az akadémiai szférán belül sem fogok informatikai kutatásokat folytatni. Persze nap, mint nap írok programokat, de ez számomra segédeszköz,  létfontosságú apparátus, de mégis csak apparátus. Lépten-nyomon használok informatikai eszközöket, de ez támogató tudomány számomra.


Mi vált a központi céloddá?


Itt jön az orvostudomány a képbe. Műszaki-természettudományos osztályba jártam a középiskolában, a Fazekasban. A csoport fele „fizikus” volt, a másik fele „biológus”. Én az előbbiek közé tartoztam, a biológia borzasztó távol állt tőlem, az orvostudomány sokáig szintén. Ha megkérdezték tőlem, hogy nézek-e Vészhelyzetet, azt válaszoltam: „Horrorfilmekkel nem foglalkozom”. Épp érettségi előtt egy kedves „biológus” barátom, aki kitűnő orvos azóta, beszervezett egy elsősegélynyújtó versenyre, s ott egy picit megcsapott az orvoslás szele, de ez futó kaland volt, az első véletlen... Aztán az egyetemen történt a második véletlen, harmadéves koromban. Felvehettünk választható tárgyakat, a praktikus egyetemista ugye mit csinál, megnézi, hol van lyuk az órarendjében – és ahhoz választ tárgyat. Így találtam rá arra, hogy ’Orvosbiológiai méréstechnika’, még egész érdekesen is hangzik, gondoltam magamban, és felvettem.

Fantasztikusan jó volt, Jobbágy Ákos tartotta a Méréstechnika Tanszékről – és ott ragadtam. Villamosmérnökök hallgatták, akiknek volt egy Orvosbiológiai technika nevű mellékszakirányuk az ötéves képzés korában – elvégeztem én is ezt a szakirányt, önszorgalomból, hiszen még csak nem is arra a szakra jártam, és két évvel fiatalabb is voltam. Innentől nem volt kérdés, hogy végigcsinálom az orvosbiológiai mérnökképzést is. Akkoriban az hat féléves volt, az orvosok az ötödik, a mérnökök a negyedik évük közepén kezdhették. Én persze még ekkor sem tartottam ott, így teljesen egyedi módon engedélyt kaptam arra, hogy egy évvel korábban elkezdjem. Megígértem, hogy lelkesedéssel pótolom ezt a hiányosságot, ami végülis bejött, kitüntetéses diplomával végeztem.

Közben az informatikán mesterséges intelligencia szakirányra kerültem – és az épp aktuális orvosbiológiai kutatásaimra eresztettem rá a mesterséges intelligencia eszközöket… úgy tűnik, már akkor is fontosnak láttam a különféle területek között kapcsolódási pontokat.


De hogy kapcsolódik ehhez fő területed, a statisztika?


A harmadik véletlen, hogy a statisztika irányába kezdtem elindulni. A matematika mindig erősségem volt, szerencsére az informatikusképzésben is nagy hangsúlyt fektettek a matematika oktatására. Közben a közgázon is tanultam egy keveset, ott több féléven keresztül hallgattunk statisztikát. És megint csak: a kapcsolódási pontok. A mesterséges intelligencia, a gépi tanulás nem áll messze a statisztikától. Végzés után nem mentem ki az iparba, ott maradtam a tanszéken. Elég egyértelmű volt, hogy orvosi adatok, adatbázisok statisztikai feldolgozásával fogok foglalkozni. A gyermekkori elhízottságot lehet-e predikálni neurális hálózatokkal? – ebben például nagy hasznát vettem a mesterséges intelligenciának. Ha egy statisztikus ránéz, regressziót eresztene rá, de vannak rá modern gépi tanulásos eszközök is. A doktorim alatt elvégeztem a matematikus szakot, úgyhogy ma már visszatértem a mesterséges intelligenciától a „klasszikusabb” modellezéshez.. Másrészt a nagy, számszerű adatbázisok feldolgozása ma már elképzelhetetlen számítógép nélkül; de én ezen túl is elég nagy hangsúlyt fektetek az informatikai lehetőségek használatára.


Vannak kedvelt informatikai alkalmazásaid, programjaid?


Erre egy szóban, sőt, ami azt illeti, egy betűvel tudok válaszolni, ez pedig az R. Az R egy statisztikai programcsomag, a biostatisztikán belül de facto szabvány, de más területeken is sokan nagyon kedvelik. Igen könnyen lehet rá fejleszteni kiegészítő csomagokat – és nagyon széles felhasználói bázis van, aki ezt meg is teszi. 6-7000-nél tart a központi repozitóriumból letölthető kiegészítő könyvtárak száma. (Nekem is tervben van egy-kettő, amivel egyszer majd gazdagítom.) Ez a mennyiség is mutatja, hogy minden elképzelhető – és elég sok nem elképzelhető… – statisztikai feladatra már van kész csomag. Emellett az R nagyon erős vizualizációban, ami szívügyem. Az emberi agy nagyon jó vizuális adatok feldolgozásában, úgyhogy nagyon sokszor előny egy adatbázis megértéséhez, ha ügyesen át tudjuk transzformálni a számokat egy szerencsésen megválasztott grafikus megjelenítésbe. Tudományos adatvizualizációban tehát rendkívül erős, hasonlóan jól reprodukálható, transzparens elemzések készítésében, és nagyon jó fejlesztői környezet érhető el hozzá.


Ez neked olyan, mint egy kovácsmesternek a kalapács.


Tökéletes megfogalmazás. Viszont arra nehéz egy konkrét választ adnom, hogy mi az, amit kalapálgatok. Borzasztóan diverz munkát végzek, de félreértés ne essék, ennek kimondottan örülök. Legalább négy-öt, néha annál is több projektem fut párhuzamosan. Az inspiráció és a feladatok eleinte a témavezetőmtől, Kovács Levente professzortól – az Óbudai Egyetem Élettani Szabályozások Csoportjának vezetőjétől – és az ő személyes kapcsolataitól származtak. Maga a csoport főleg orvosbiológiai szabályozástechnikai kérdésekkel, például automatikus inzulin- és gyógyszeradagolással foglalkozik; én az egyszemélyes biostatisztika vagyok a csapatban. Egy ponton azonban önjáróvá vált a dolog, az orvosok körében nőtt az ismertségem, egymásnak ajánlottak, ismeretlenek is megtaláltak a munkáim alapján, ma már ott tartok, hogy azt kell mérlegelnem, hogy mi fér bele az időmbe.

Egyik klasszikus témám a gyerekgyógyászat, a doktorimat félig a gyerekkori elhízásból írtam, de a talán legfontosabb az egyes típusú diabétesz. Hogy mondjak egy konkrét példát: gyerekekre ráadnak egy szenzort, ami folyamatosan méri a vércukorszintjüket, egy egészen hosszú, és finom felbontású görbe jön ki a vércukorszint alakulásukról – ez hagyományos vércukorméréssel lehetetlen – és utána elemezzük a vércukorszint variabilitást, hogy hogyan függ össze egyéb jellemzőkkel, életkorral, nemmel, diabétesz tartammal, laborokkal. Kik vannak vércukoringadozási kockázatnak kitéve? Hasonlóan érdekes feladat annak vizsgálata, hogy a cukorbetegség autoimmun társbetegségeinek a fellépését meg lehet-e statisztikai úton jósolni; a példákat hosszan tudnám sorolni.


Van egy témád, amelynek a híre viszont a Parlamentig is eljutott.


Ehhez tudni kell, hogy 2004-ig visszamenőleg elérhető az összes magyar fekvő- és járóbeteg ellátási epizód, és az összes magyar gyógyszerkiváltás adata finanszírozói oldalról. Ez egy aranybánya. Eszméletlen mennyiségű és szélességű adatbázis, hihetetlenül átfogó. Ez a fő előnye, a hátránya, hogy egyrészt hamisítják az adatait az adatszolgáltatók, de ami még sokkal fontosabb, hogy mivel finanszírozói adatbázis, nincsenek benne klinikai adatok: az az adat benne van, hogy valakitől vért vettek, de az nem, hogy mi lett az eredménye. Azt kideríteni belőle tehát, hogy ki cukorbeteg, és most még nem bonyolult példát mondtam, egyáltalán nem könnyű feladat. Körbe kell bástyázni, jól kell körülírni, hogy pontos adatot nyerhessünk, de ha ezt megtesszük, akkor hihetetlen mennyiségű kérdés megválaszolására használható fel, olyanokra, amikre jelenleg senki nem tud Magyarországon választ adni.

A kérdésben szereplő kutatás esetében a Szent Imre Kórházzal működünk együtt, Kolossváry Endrével, aki ott angiológus, valamint Kováts Tamással az ÁEEK-ból, aki az adatokat szolgáltatja. Kolossváry Endre szívügye az alsóvégtagi érbetegségek kérdése, melynek számos borzasztó egészségügyi és társadalmi konzekvenciája van, a legmanifesztebb az amputáció. A kérdés az volt számunkra: ha a tumorokat és traumákat kizárva vesszük az alsóvégtagi érbetegségek miatti amputációkat, milyen következtetéseket tudunk levonni róluk? Erről korábban, a mi vizsgálatunk előtt, szinte semmit nem lehetett tudni magyar viszonylatban, még a legalapvetőbb epidemiológiai adatok is hiányoztak: hány embert érint, milyen a férfi/nő arány, hogyan oszlik meg életkor szerint, mekkora kockázati tényező a cukorbetegség vagy a hemodialízis…

2-3 éve kezdődött a munka. Az én szempontomból nézve, kaptam egy több mint 1000 változós, 400000 soros adatbázist, és erről kellett mondanom valamit… Mi voltunk az elsők, akik ezt megcsináltuk; iszonyatos munka volt persze az orvosok részéről is. Azt láttuk, hogy igen nagy az amputációs ráta, és ami igazán ijesztő: a primer amputációs ráta, tehát az, hogy hány embernél volt úgy amputáció, hogy előtte nem volt végtagmentő beavatkozás. Adataink szerint kevesebb, mint harminc százaléknál próbálkoztak meg végtagmentéssel az amputáció előtt.


De hogy sikerült elérni, hogy közéleti szereplők is odafigyeljenek rá?


Kutatásainkat tavaly közöltük le az Európai Érsebészeti Társaság folyóiratában, nagyon jó helyen. Az én – akadémiai – köreimben a "nagy visszhang" azt jelenti, sok hivatkozás van egy cikkre. Nos, ennek a visszhangja nem csak ennyi volt – az országgyűlés népjóléti bizottságában mutogatták ezt a tanulmányt, amikor arról volt szó, hogy hiányszakmává kell-e tenni az érsebészetet. Kolossváry Endre a tévéhíradóban adott róla interjút.

Egyetemi szférában lehet, hogy kinevetik, az nem metrika, hogy valami bekerül a tévéhíradóba – és igazuk is van, de más szempontból ez elképesztő. Társadalmi impaktja volt a dolognak. Számomra ez szinte hihetetlen volt, hogy átélhettem, ráadásul ilyen fiatalon, hogy az akadémiai kutatásomnak ilyen konkrétságú hatása van.

És ez, természetesen, csak a kezdet, a fentiek a legelemibb vizsgálatokat jelentették, nyilván nem állunk meg itt: e pillanatban három különböző cikk van folyamatban e témában, most már a 2015-ig terjedő, új adatokat is vizsgáljuk, például az amputációk szezonalitása vagy épp a diabétesszel való összefüggése kapcsán. De azért a sebességünket behatárolja, hogy kevesen vagyunk, és mindenkinek rengeteg egyéb feladata is van.

 

És mindez egy általad aranybányának nevezett financiális adatbázison alapul.

 

Ez egy ezreléknek is csak a töredéke abból, amit ebből az adatbázisból meg lehetne csinálni.. Más országok sokkal előrébb tartanak az ilyen adatbázisok feldolgozásában, különösen Amerikában és nyugati országokban. Összekötött, lekérdezhető adatbázisaik vannak, melyek elemzésében nagy hagyományokkal rendelkeznek. Magyarországon a stroke kapcsán tudok még komolyabb, szisztematikus kutatómunkáról és néhány ad hoc van még. És ezen kívül semmi. Ülünk ezen az aranybányán – és gyakorlatilag kiaknázatlan. Ha erre lenne kapacitás, ezt holnaptól ezerszer intenzívebben lehetne kutatni. De ehhez kapacitás és kormányzati szándék is kell. A mi kutatásunk csak egy példa volt, de arra azt hiszem igenis jó példa, hogy ez működik.

Ferenci Tamás az NJSZT díjátadóján, ügyvezető igazgatónk, Alföldi István és elnökünk, Dr. Friedler Ferenc között


Talán ebben is segít a „társadalmi impakt”, hogy felfigyeljenek rá… De Te még sok mással is foglalkozol az Óbudai Egyetemen. Hogyhogy itt?


A BME-n kezdtem el a doktorimat, de 2013 elején a témavezetőm eljött az Óbudai Egyetemre – és vele jöttek a doktoranduszai. Nem bántam meg, mert egy pozitív, segítő környezetbe kerültünk. Amikor Levente átjött, „zöldmezős beruházásként” megcsinálta ezt a csoportot, ami azóta jelentősen felfejlődött. Csak hogy egy példát mondjak, nemrégiben nyert a csoport egy fontos EU-s kutatásfinanszírozási pályázatot tumorterápia, automatikus gyógyszeradagolás témában.

 

Neked évi 32 publikáció fűződik a nevedhez.


Valóban rendkívül sok biostatisztikai feladatot kapok. Említettük a gyerekgyógyászatot, az autoimmun betegségeket, említettük a finanszírozási adatbázist, talán egy dolgot kell még mindenképp megemlíteni: a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézettel együttműködve is számos kutatást végzünk, újszülöttek szívritmuszavarától az infarktusregiszter kiértékeléséig.


Ezek után alig merem megkérdezni: mi a hobbid? Mivel szeretsz szabadidődben foglalkozni?


Két szakmai hobbim van. Az egyik: a védőoltások. A témával a munkám kapcsán nem foglalkozom, egész egyszerűen a védőoltásokat ellenző szubkultúra idegesített föl. Eleinte egy fórumon kezdtem el válaszolgatni nekik, majd indítottam egy blogot (vedooltas.blog.hu), aminek az írásai 2014-ben a Medicina gondozásában könyv alakban is megjelentek (Védőoltásokról – a tények alapján). Ez az utolsó darabig elfogyott, most már a második, javított, bővített kiadásnál tartunk. Teljesen más szempontból persze, de erre is nagyon büszke vagyok. A másik szakmai hobbim az orvosi kutatások kritikus értékelése; rendszeresen tartok erről előadásokat, legutóbb már egy egyhetes, akkreditált továbbképzést is tartottam orvosoknak a témában. A statisztikai kutatások és értékelésük nemcsak azoknak fontosak, akik „gyártják” ezeket, hanem azoknak is, akik olvassák. Az orvosi közleményekben ugyanis rengeteg szándékos és véletlen félreértési, félrevezetési lehetőség van. Sok kutatást végeznek átgondolatlanul, más esetekben a gyógyszergyárak érvényesítik anyagi érdekeiket a tudomány rovására; ezekben próbálok segíteni eligazodni az orvosoknak: a módszertani kérdésekben, hogy milyen torzítások és véletlen hibák vannak, milyen limitációi lehetnek a kiértékelő eszközöknek.


Társadalmi impakt – alighanem ez a legfontosabb Ferenci Tamásnak: a tudósnak, aki hasznos akar lenni. Reméljük, a Kemény János-díj is sokak figyelmét felhívja rá – és az aranybányára, amely kiaknázásra vár…


KG