Így chipegettünk az Afterpartyn
A Neumann János Számítógép-tudományi Társaság (NJSZT) Informatikatörténeti Fóruma még márciusban rendezte meg ESZR50 rendezvényét, ahol átfogó képet kaphattunk a keleti, egykori államszocialista országok informatikatörténetét meghatározó Egységes Számítógép Rendszer történetéről, bepillanthattunk azokba a szakmai műhelyekbe, melyek Magyarországon feleltek a benne való munkáért – vagy azon igyekeztek, hogy a hazai megvalósulásai a maximumot hozzák ki a lehetőségekből.
Már ezen a rendezvényen is nyilvánvaló volt, hogy a téma legalább annyira társadalom- és gazdaságtörténeti, mint tudománytörténeti vonatkozású, ráadásul minden előadó kitért személyes, korfestő emlékeire is.
Ezen felbuzdulva rendezte meg május 17-én, az Óbudai Egyetemen az iTF a rendezvény „afterpartyját”, amely mindenképp műfajteremtő az informatikatörténeti események világában. Persze tánc és másnaposság nem volt – humoros emlékek annál inkább. A rendezvényt megnyitó Tick József, az NJSZT iTF elnöke is utalt rá: egzakt adatok, darabszámok helyett itt a sztoriké a terep.
„Ha azt akarod, hogy szeressenek, legyél rövid!” – adta ki a jelszót az elnök. Ő maga sem szaporította a szót, de arra még mindenképp szánt időt, hogy az idén 50 éves – tehát az ESZR-rel egyidős – NJSZT jubileumi logóját bemutassa. Ettől kezdve – már a kivetített jubileumi logó mellett – egymást váltották a visszaemlékezések, a moderátori feladatokat is vállaló szervezőnek, Németh Pálnak pedig most könnyebb dolga volt, mint az eredeti ESZR50-en, mert a szót kapó informatikusok vették Tick József üzenetét.
Dömölki Bálint – az orosz Virtuális Számítógép Múzeumra is építve – újabb szovjet műhelytitkokat hozott (kaviár helyett ez volt az előétel), például olyan szovjet kibernetikusokról, akiknek a származása a korszak zord szabályai szerint kissé terhelt volt. Az iskolateremtő Bruk „személyzeti stratégiájába” azonban illett, hogy olyan szakembereket vett föl, akik korábban pályáztak más fontos állásokra, de oda származásuk miatt nem vették fel őket. Volt köztük olyan, akinek az édesapja régi forradalmár volt, de „eltűnt” a sztálini terror idején – ilyen volt Matjuhin, az M-3 konstruktőre.
Dömölki Bálint beszélt még az ESZR „Koszigin-levél előtti” előzményeiről és a program mai megítéléséről is: van olyan orosz történész, aki szerint egyenesen az ESZR tette tönkre a szovjet számítástechnikai ipart, de az ellenvélemények hasonlóan hevesek. Érdekes volt a Kitov „dinasztia” bemutatása is: a csodagyerekként induló Anatolij Kitovot az édesapja menti ki a lövészárokból és intézi el neki Vorosilov marsallnál, hogy tiszti iskolába kerüljön – Kitov pedig a szovjet kibernetika egyik első zsenije lett, 1955-ben ő javasolta számítógépek alkalmazását a gazdaságban és országos hálózatba kapcsolásukat. Az ő fia, Vlagyimir Kitov egyébként jelenleg a fentebb említett virtuális múzeum tanácsadója.
Simon Pál a magyar orvosi informatika kezdeteit „pácolta hazai és nemzetközi humorban”, mesélt a Magyar Néphadsereg első egészségügyi, betegforgalmi rendszeréről és saját katonaorvosi pályájáról is, köztük Kazahsztánról, ahol a „három Magyarországnyi” lőtér kapujánál megpillantotta a „részeg rakéta emlékművét” – és általában a Szovjetunióról, ahol a 60-as években még javában használták a 40-es évek elején gyártott Hollerith-rendszerű gépparkot.
Simon Pál beszélt az NJSZT Orvosbiológiai Szakosztály alakulásáról (1970) és a szegedi és más városi egészségügyi számítóközpontok létrehozásáról – valamint a mikroszámítógépes hálózatok első egészségügyi tenderéről is.
„Tizenöt évig elsőszámú vezetőként félvezető voltam. A problémák felét meg tudtam oldani – a másik fele úgy maradt vagy mások megoldották.” – tréfálkozott Kondricz József, s így végre számomra is fény derült egy titokra: valószínűleg ő lehetett az első az országban, aki a „félvezető” szójátékot használta az informatikai vezetőkre. Kondricz József, a SZÜV egykori elnök-vezérigazgatója megszólalása inkább megható volt, mint humoros: az idős szakember a SZÜV történetében betöltött szerepét és a SZÜV számítóközpontok kiépülését mondta el érzelemdús megszólalásában.
„Mi az az IBM? Olyan, mint az ESZR!” – ezt a kérdés-feletetet már Reznyikov Garij idézte fel, ahogy a korhű viccet is az amerikai kémről, akit ejtőernyővel ledobtak egy szovjet városba, hogy a titkos rakétagyárat felkeresse. A gyárról csak annyit tudni, hogy a „hetes számú étkezdével” szemben van. „Nem tudja, hol van a hetes számú étkezde?” – kérdezi a kém egy random járókelőtől. „Hát a rakétagyárral szemben” – így a válasz. (Nekem úgy tűnik, a szovjet humor nem is állt távol az angol humortól.)
Reznyikov Garif beszélt az ESZR-együttműködésben elmaradhatatlan külföldi utakról és fogadásokról is, köztük egy olyanról, melynek díszvendége Osvaldo Dorticós Torrado kubai elnök volt (a közhiedelemmel ellentétben 1976 előtt Kuba elnöke ugyanis nem Fidel Castro volt).
Bohus Mihály lélekben már az ESZR60-ra készülve idézett fel sztorikat ifjúkoráról, amikor „ráértünk, éjszakáztunk”, s minden idejét a JATE Kiblabban töltötte, igaz barátokra lelve munkatársai között. Így ismerhette meg a Robotron gyártású R40 számítógépet, 1974-ben megtanulva az 1964-es (IBM) technikát. Komoly fejtörést okozott, amikor a DOS nem a megfelelő adatokat olvasta le a lemezről – kiderült, hogy épp a tíz év különbség miatt: az NDK IC-k már gyorsabbak voltak, mint az évtizedes amerikai mintagép alkatrészei.
„El tudott számolni Moszkváig meg vissza” – ezt már a Csepel teherautóba épített (!) R10-ről mesélte Bohus tanár úr, de mesélt a JATE TAF 55 db különböző terminállal működő hálózatról is. Megragadott egy motiváció, amely ESZR-kalandjaiban is lelkesítette: „Jó érzés többet tudni a tanárainknál.”
Kis Ádám saját bevallása szerint – ahogy fogalmazott: nomen est omen Kis-ember volt az ESZR-együttműködésben. A később könyvkiadóként is nevessé (ha úgy tetszik: Naggyá) vált szakember főleg utazási élményeiből szemezgetett. Hogy miként gyűjthette a temérdek pecsétet az útlevelébe? Fly by AIR (Automatizált Irányítás Rendszerek) és az „MSZR Tours” (Mini Számítógép Rendszer) révén. Beszélt arról, hogy „alulnézetből lelkes, de eredménytelen fontoskodásoknak” tűntek az AIR értekezletei, mégis sok barátság és szakmai tapasztalat köszönhető volt ezeknek. Az MSZR értekezletein is barátságok, sőt! házasságok is köttettek. Beszélt még a szovjet delegáció vezetőjéről, Szergej Hruscsovról (!) és egy csehszlovák mikroszámítógép approbációjáról is, melynek konstruktőreit úgy hívták: Laszlo Kis és Bela Toth…
Az SZM4 számítógépet pedig Kis Ádám hozta be Magyarországra, ehhez egy 90-es évekből való párbeszéd köthető:
- Ne haragudj, hogy eladtam nektek ezt a masinát.
- Miért haragudnék? Még mindig használjuk!
Vidor Tamás Dömölki Bálint asszisztenseként került az ESZR-be, így ő a „fiatalabb” kollégákat képviselte. Beszélt élete első külföldi útjáról (1968, Moszkva) és arról is, hogy akkor is tárgyalásra kellett mennie egy delegációval, amikor megszületett az első fia, aki így ESZR-gyereknek nevezhető.
Németh Pál az ESZR hanyatlásának éveit mutatta be, amikor – a nyolcvanas évek középső harmadában – az addigi projektszerű működés szigorú rendje felbomlott, a személyes és országos érdekek kezdtek dominálni. 1988 őszén egyenesen ott tartott a helyzet, hogy a szovjet delegáció a magyar politikai környezetről érdeklődött:
- Lesz-e Magyarországon többpártrendszer?
- Lesz.
1989-ben pedig a főkonstruktőrök drezdai találkozója gyárlátogatássá és kulturális programmá változott.
Németh Pál felidézte azt is, amikor egy magyarországi tanácskozás utáni vacsorán a román delegáció vezetője tökéletes magyarsággal kérte meg a prímást: „Azt húzd el, hogy akácos út”. „Ez a dal még nagyon sokba fog nekem kerülni otthon” – tette hozzá.
Előadásában korábbra, a 70-es évekbe evezve mesélt a MITRA-15 francia számítógép francia-magyar együttműködés keretében készült változatáról – azaz a Csepel teherautóba épített R10-ről: Francois Michel, a CII cég műszaki igazgatója „huncut mosollyal nyugtázta” az ESZR73 kiállításon, hogy a magyar gép nagyon hasonlít a franciához.
Garádi-Uszkay János 20 évig foglalkozott középiskolai számítástechnikai üzemeltető szakképesítő vizsgákkal, mint vizsgaelnök, élményei korszak iskoláiba kalauzoltak. Szentiványi Imre pedig a bolgár gyártmányú 100 megás diszk és a különböző R-sorozatú számítógépek approbációját elevenítette fel. Persze nem volt mindig könnyű a többnyelvű környezetben helyt állni: „Amikor elfáradtam, az oroszoknak beszéltem magyarul, a magyaroknak oroszul.”
Mint a cikk elején írtuk, ezen az afterpartyn másnaposság nem volt – legfeljebb történeti értelemben, hiszen a régi fogadásokon, a szovjet tárgyalópartnerrel a koccintás nem egyszer vodkával történt. Érdemes volt ezeket a morzsákat felcsipegetni, picit beleláthattunk a „fehér köpenyes” régi számítástechnikusok emberi és sokszor mosolyra fakasztó mindennapjaiba.
KG